Kiállítás | Bácskai kultúrpalota, Baja

2013.szeptember 27- október 18.

 

A Bácskai Kultúrpalota tisztelettel meghívja Önt
2013. szeptember 27-én 17 órára
a Caffart Képzőművészeti Egyesület IV. Bajai Művésztelepén
készült alkotások kiállításának megnyitójára.

A kiállítást megnyitja: Hajdú Miklós filozófus

Kiállító művészek:
Gidó Szende Melinda, Horváth Roland, Kántor József, Klossy Irén,
Nemes István, 
Pap Gitta, Pinczés József, Rékasi Attila, Siklódy Ferenc,
Sütő Róbert, Tarciso Viriato, Utcai Dávid, Veres Imola

Hajdú Miklós kiállítás megnyitó szövege:

CAFFART-BAJA13

Tisztelt Közönségünk!

Csak nézünk ki a fejünkből. Olyan, mintha látnánk, pedig csak képek villannak. Szakadatlan sorban. Szinte bódulat. Mintha körhintán ülnél és a szédítő körzés párhuzamos csíkokban mutat minden körülötted lévőt. Vissza kell kapnod a tekinteted, hogy valami rögzültként látsszék. De, csak látszik annak, valami stabilnak, mert hiába, semmit sem tudsz mondani, megfogalmazni róla. A nyakad kéne kitekerned, hogy elkaphasd a pillanatot, ami örök. Ami időn és értelmezésen túli. Nem tehetsz róla, ez a két paradoxon a földre terít.

Hogyan lehet a pillanat örök? Elsőre egyszerűnek tűnik: a pillanat, mint egyszer volt és ismételhetetlen, önmagában örök. De, mi teszi egyszerivé és ismételhetetlenné? Honnan tudjuk, hogy egyszeri és ismételhetetlen?

Sehonnan. Nem tudjuk. Csak tudni véljük. Hisszük. Eszünkkel tudjuk, hogy a bizonyossághoz mindent – a múltat és jövőt is – ismernünk kellene. Bennünk van a – megengedő – belátás, hogy nincs és nem is lehet bizonyosság. Beismerjük korlátainkat. Mégis ragaszkodunk a vágyhoz. Az igaz, a kétségbevonhatatlan, az örök igazság vágyához.

Ami megoldásnak tűnik, a konvenció, a hagyomány mégsem válik azzá. Két okból. Egyrészt, mert a valóság egy olyan folyam, ami ugyan mederben folyik, sőt éppen a hagyomány által oda terelt, de akkor sem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, mert mindig más és más víz árad a „lábunkra”: érzékeinkre, tekintetünkre. Nem tehetünk róla, de nincs két azonos mozdulat, arról sem, hogy a látszatra tökéletes egyezések sem különbség nélküliek. De, a legfurcsább, hogy mi magunk sem vagyunk önmagunkkal tökéletesen azonosak. Nemcsak azért, mert biológiailag, a testünket alkotó sejtek halálának és születésének dinamikus folyamata vagyunk. Hanem azért is, mert az, amit lelkünknek érzünk, szellemünknek tudunk, sem más, mint folytonos ráépülés, re-akció a körülvevő világra, benne másokra és saját magunk megtapasztalt, kikerülhetetlen mássá levésére. Vagyis, mi magunk sem vagyunk más, mint folytonos önmagunkká levés.

Erre szokták mondani, hogy a világon csupán egy dolog változatlan: a változás. Minket, embereket ez éltet, de egyszersmind nyugtalanít is. Pedig ezt a nyugtalanságot mi hordozzuk, nem a világ. Csupán az értelmezésünk. És nem szabadulhatunk tőle másképp, mint ennek felismerésével és elfogadásával. Azzal, hogy tudatossá tesszük a bizonyosság, a kétségbevonhatatlanság, a változatlanság relativitását.

De, az elvont gondolatok világából forduljunk vissza a hétköznapi valóságba!

Ott tartottunk, hogy a bizonyossághoz mindent – a múltat és jövőt is – ismernünk kellene. Ismerni, tudni, kicsit mesterkéltebben: elsajátítani. Azaz a sajátunkká tenni, birtokolni. Mindazt, mi rajtunk kívül van, belsőnkbe „szippantani”, részünkké tenni. Az előbb láttuk, hogy ebben mi gátol. A feladat irdatlan nagysága mellett az én-nek nevezett terünk szinte láthatatlan pontszerűsége. Amely utóbbinak, mintegy közepén csücsülve megfordul e viszony. Mintha a világ belőlünk áramlana ki, mintha csupán értünk lenne. Az a szembesülés, mely e hitünkben megingat kijózanító. Mégsem úgy működnek a dolgok, ahogy hittük. Mégsem teljesülnek a vágyaink. Nem lehetünk boldogok.

Innen két út nyílik. Az első a csüggedésé, a feladásé és benne az önfelejtésé. A kijózanodás után nem azonnal választják, vagy inkább esnek bele azok, akik erre indulnak. Van még néhány fellángoló kísérlet, kapaszkodnak, mint villamoson a lengő fogantyúba, mielőtt végül marad a rutin, a mindennapok túlélése. És a vigasz, hogy mindez elviselhetővé szelídül, ha nem gondolunk rá. Igen, az önfelejtésben a valamikor volt, vagy legalább vágyott énünk utolsó pislákolása az önfelmentésünk. Az, hogy tudunk arról, hogy mégsem leszünk azzá, akivé válni szerettünk volna. Az, hogy elfogadjuk, hogy mások, a „mindenki” életét éljük. Az, hogy a világ elsajátításából, birtokba vételéből nem marad más, csak a dolgok birtoklása. Az, ahogyan a dolgok birtokává tesszük magunkat. Ez olyan fájdalmas, hogy nem is lehet másképp elviselni, csak gondolkodás nélkül. Gondolattalansággal. Ez az út a megtörtségé, a beletörődésé.

A másik út a keresésé. Jó, rendben van: mégsem úgy működnek a dolgok, ahogy hittük, mégsem teljesülnek a vágyaink, nem lehetünk boldogok. De, megadatik felismerni, hogy hit, vágy és boldogság, mind készen kapott, ránk hagyományozott recept. Az, hogy ezen örökség medréből, a csúszós parttal is dacolva, kikecmeregve feltárulhat egy másik világ, amely épp azzal különbözik az előzőtől, hogy mi teremtjük és nem ő minket és hogy ezzel beköltözhetünk a bizonyosság, az ismételhetetlenség – akár a pillanatokban is megnyilvánuló – örökkévalóságába. Annak tudatában, hogy örökkévalóságunk gondolata annak tényleges tartamában egy pillanatnyi sincs talán…

Ültünk a hosszú asztalnál a bajai művésztelep utolsó estjén. Eltöltekeztünk már, megadtuk a testnek bőven, mit vacsorára kíván. Mécsesek fénye játszott az arcokon. Elmondtuk már történeteinket. Fülünkben visszhangzott az ízes széki szó, az elnyújtott hangzású spanyol dallam, a délvidék bölcsessége és Pista motyogása. A levegőben Baja illata. Csend lett. Hosszú, de nem zavarba ejtő. Mosolygó, egymás szemébe rebbenés nélkül néző.

Abban a csendben ki nem mondott szavakat próbáltam ma mondatokba fogni. Akkor, ott megöleltük egymást.

Engedjék meg, hogy Weöres Sándor soraival zárjam gondolataimat:

Asztal és nem asztal, hosszú és rövid, jó és rossz, örök és mulandó – A kettős Nevezhetők tökéletesen vezetik az embert. És aki túllát rajtuk: megpillantja a Nevezhetetlent.

Ahogy a nappal és éjszaka feleződik a földgolyó körül, a nevezhető kettősségek éppúgy feleződnek a különlévő lélek körül. Az alvásban, halálban és elmélyülésben nincs nappal és éjszaka, és ahol megszűnik a különlét, ott megszűnnek a nevezhető kettősségek is.”

(Weöres Sándor: Nevezhetők és nevezhetetlen / A teljesség felé)

Hölgyeim és Uraim!

Művészeink e képeket adták Önöknek ölelésül. Fogadják nyílt szívvel, szeretettel!