Három évvel ezelőtt volt módomban a Caffart Képzőművészeti Egyesület jóvoltából nyár közepén tízen pár napot Baján töltenem. Az első sétám, reggeli után, a Széchenyi István utcából vezetett a Déri-kert mellett a Szentháromság tér irányába, és a mai napig emlékszem, hogy totyogtam a főtér irányába nyári papucsomban, célba véve a strandot. Az a határozott érzésem támadt akkor, hogy sokkal délebbre vagyok, mint azt térképről gondolnánk, de mindenképpen elég közel az Adriai tengerparthoz. Sőt, érzelmileg semmibe sem került ebbe a szemfényvesztésbe kerülnöm, mert innentől fogva minden a dél szépségéről mesélt; a lilás-kék árnyékok a házak oldalán a napsütötte aranyló fények mellett, a nap szöge és melege, a reggeli könnyed izzadás az ingemen annyira belevarázsoltak e hihetetlen valóságba, hogy bár reggeli után voltam, gyomrom mégis a délvidéki burek után kezdett el korogni.

Vincent Van Gogh jutott eszembe, amikor eljutott Arles-ba és Provance-ba, és létrejött festészetében „a szín robbanása”, és hasonló elragadtatás fogott el engem is a színeket illetőleg, ahogy battyogtam a Sugovicának nevezett tengerpartra. Amint lehetőségem nyílt, rögtön meg is néztem magamnak a szélességi fokokat Provance és Baja között, de nem jutottam vele túl sokra. Több mint 180 km dél felé, de ez elfedi az igazságot, mint ahogy az is, hogy kb. 630 km-re van Zadar a tengerparton Bajától, ami kb. Provance magassága, de Zadar nem Provance, Baja viszont mindkettő, Van Gogh-val együtt, és az olaszos Bajai halászlével közösen.

Most, két évvel később már mint jó tanuló nem holmi francia művészekkel mérem a magyar tájat, hanem régvolt itthoniakkal, mindegy már, melyik is a nagyobb meg itthonibb, egyik nagyobb, mint a másik, de Fényes Adolf Kecskemétjével, Rippl Rónai Kaposvárjával, Tornyai János Hódmezővásárhelyével, Nagy István bajai nyugvó helyével mérni feltétlenül érdemes és üdvözítő, azt egészen pontosan tudom. Lehetne sorolni sokaságait művészeinknek, mindazokat, akiket megérintett a szín és a fény a festészetben és a természetben, és a hétköznapi emberek számára felfestették a fény útjait. Jöhetne Mednyánszky, aki északnak ment, és Csontváry is, aki meg egészen délre, de lehetek egészen lokálpatrióta, és mondhatom azt, hogy de Baja fényesebb. Utcái és terei terítéken szolgálják fel magukat a századforduló festészetére éhes művészek ihletett kezeinek és ecseteinek, és vágyom újra ezt a fényt, amit ez a város kibocsátani, befogadni képes, és ahogy tereivel, piacaival, forgalmas nyüzsgő utcáival, félelmetes naplementéivel és álombéli tájaival, lenyűgözni képes. Vágyom, mint Vincent, most hogy végérvényesen beleszerettem ebbe a fehér fényvárosba, a dél műtermébe Bajára vissza.

Az elfogulatlan hozzáállás, a szeretet és kíváncsiság, a különös érzék, amivel magunkat és életterünket szeretni tudjuk és a mód, ahogyan meglátjuk, meg tudjuk látni az anyagi javak sokaságában azt, ami a miénk, és ami minket épít, és amivel építhetjük őt, és ezen közös építés érzésével megtalálhatjuk örök helyünket otthonunkká növő városainkban, falvainkban. Ahol összenőhet csodálatos ölelésben a múlt és a jelen, és e csodás nászban küldheti mannáját a jövőbeli tervek jó érzése, és e megvalósulások, boldogságban való emberi találkozások, ami kultúránkat élővé és személyessé tudja tenni a jelenben mindenki számára.

Valami hasonlónak kéne lennie országunkban, amitől európainak tudnánk nevezni magunkat. Ehelyett egyrészről a fáradt közöny, a robot, az idő hiánya és az illuzórikus gyors gazdagság utáni hajsza és annak fenntartása, vagy csak a létfenntartás, avagy a minket sem szeret senki, ezért mi sem szeretünk senkit valóságában kell valamiért ellenállnunk.

Van egy barátnőm, aki nagyon sok képzőművészeti rendezvényt és sok kiállítást szervezett szerte az országban, munkáját egy idő után hasztalan tettként kezdte el megélni, a közöny és a meg nem értés ellenszele következtében, mígnem sikerült egy németországi kisvárosban kiállítást szerveznie, és az ottani közönség nyitottsága, kíváncsisága és öröme végül vigaszdíjul szolgált neki, hogy munkája nem hasztalan, hanem érdemes és kultúrateremtő. De miért mindig a nyugat állítja helyre az önértékelésünket? Miért nem mi szeretjük egymást annyira, hogy csoda legyen itt élni?

Valakinek bizonyosan el kell kezdeni szeretni azt, amik vagyunk, és a viszonzatlanság ellen barátoknak, segítőket és patrónusoknak kell jönniük.

Valakinek bizonyosan vissza kell szereznie a művészetben való szeretetet és hitet, és körbe kell szeretnie vele a világot. Mert az bizonyos hogy művészeinknek már nem magukat és saját festészetüket kellene szeretgetniük elvonultan, hanem mint nem is oly régen tették a festők: festészetükkel fényt adni a szerethetőnek; tájnak, felhőknek, utcáknak és szénaboglyáknak, és egyszeri embereknek, járókelőknek, a mindeneknek, a minket körül vevőknek.

Valahogy élni kéne itt úgy, hogy mindenki érezze: amink van, az a miénk.

Horváth Roland

---