Képek a kiállításról

A megnyitó szövege:

„A 2009-ben alapított művészeti egyesület nevében Rejtő Jenő: A Sárga Garnizon c. művéből kölcsönzött cafard (őrület, ámokfutás, ingerlékenység, tettvágy, melankólia) kifejezés zöngétlenítve, asszociatíve formálódott Caffart-á. A beszélő név mögött megbúvó rendkívül heterogén, időnként ellenpontozónak tűnő csoport bemutatkozásai, alkalmat teremtenek arra, hogy a kortárs művészet izgalmas tendenciáira, kerezteződési pontjaira pillanthassunk.” – írja Kovács Zita művészettörténész a csoport 2014-es katalógusában, aki ugyanakkor hangsúlyozza a csoport tagjainak önálló alkotói tevékenyséségét, illetve ezeknek az önálló útkereséseknek a Caffart Képzőművészeti Egyesület által megvalósuló találkozási lehetőségét. Kiállításaik a kortárs magyar képzőművészet mibenlétére adnak, idézek „mértékadó”, „iránymutató”, többnyire festői válaszokat. És ezeknek a válaszoknak mind külön-külön, mind együttesen is jelentősége van. Mert különbözőségük is odafigyelésért kiált, kibillent bennünket komfortunkból, aktív szemlélőt kíván, kimozdít, erőfeszítéseket követel. Nincsenek egységes viszonyítási pontok, nincs egy jól körülhatárolható irányvonal, a hitelesség a mérce.
Elsősorban festői látomások vannak itt, a festészet, a mai fetészet mibenlétére vonatkozó kérdések, válaszok, kérdések. Geometrikus formák, szíkszerűség, vagy éppen ellenkezőleg, a festészet mint mélység, mint térélélmény válik megtapasztalhatóvá. Nyugalom van, hétköznapi szentségek, hétköznapi tárgyak fetisizmusa, erő van, mai látomások, őrület és vágy, végelen síkok melankóliája, cselekvés van, gesztus, színek egymásnak feszülése, vibrálása, harmoniája, békéje. Pontos szerkesztés van, precíz kompozíciók, rend. Örvény van, mely magával ragad. Játék van – könnyed és nyomasztó. Derű, ború. Csend(,)élet. Halál. Ezek a festői történések együtt és külön-külön is érvényesek, működnek. Mintha – túl azon, hogy festői reflexiók – különböző emberi állapotokról, lelki és szellemi minőségekről kapnánk érzékletes képeket, melyek alkalmasak arra, hogy előhívják, felszínre hozzák belőlünk saját verzióinkat is.
Bár itt és most nem beszélhetünk igazán egységes tendenciáról, bár nem egy iskola vagy egy, a szó szoros értelmében vett műhely tagjainak az alkotásai ezek, valami rokonság mégiscsak felfedezehető ebben a nagy különbözőségben. Ha egy kicsit közelebbről szemléljük az alkotásokat, esetleg utánanézünk az egyes alkotók kilétének, iskoláinak, kirajzolódhatnak különböző kapcsolódási pontok, ugyanakkor- úgy vélem, ez a megközelítés nem elsődleges. A karakteres vonásokat felszínre hozó technikai tudás, a bravúros festői megoldások, bár divatosak, meghatározóak lehetnek egy adott közegben, jellemezhetnek egy-egy iskolát, önmagukban nem garantálhatják az egyes képi megnyilávnulások szavahihetőségét. Ez utóbbi eléréséhez személyes utak, egyszemélyes utak vezethetnek, melyek nyilván nem mellőzhetik a másokra való odafigyelést, az útkereszteződésekben való találkozásokat. Mindez hangsúlyosan érvényes a mester és tanítvány viszonyára is, amelyre, szintén találunk példát a kiállításon. Az együttműködés lényege nem a hasonlóság, hanem a párbeszéd, mely gondolatokat ébreszt, frissen tart, mindig új kérdéseket szül.
Túros Eszter

Kiállítanak: Aknay János, Ferencz S. Apor, Filp Csaba, Horváth Roland, László János, Őry Annamária, Pap Gitta, Pinczés József, Puha Ferenc, Rékasi Attila, Sütő Róbert, Török Ferenc.