Képek a megnyitóról:
A megnyitó szöveg:
Kovács Zita: Ellentétek keresztezési pontjában
A Caffart csoportos kiállítása az Érdi Városi Galériában 2013 október
Az ember kissé gyorsan felejti el gyermekkori olvasmányait. Mégis ki ne emlékezne gyönyörűséggel Robinson Crusoe alakjára? Aki megmenekült a viharból, kiúszott a partra, egy ismeretlen szigetre lépett, ott megtelepedett és élni próbált… Magányra ítélten, a fellebbezés lehetősége nélkül Robinson tudja, hogy elszakadt embertársaitól, és egyúttal azt is tudja (ahogy a napok és évek múlnak), hogy valószínűleg semmi sem fog történni, ami enyhíthetne sorsa keserűségén.. Közben mennyi energiát fordít arra, hogy az emberekkel fenntartsa kapcsolatát, amelyet a hajótörés kettészakított. Hogy létfenntartásáról gondoskodnia kellett, az magától értetődik, de ennél tanulságosabb, mi mindenre van még gondja. Lakhelyét megerősíti, csapdájával állatokat fog, a vadont megművelt földdé alakítja át. De éhségének elűzése még nem minden. Robinson számára ennél sokkal fontosabb, hogy a távolság ellenére újra az emberi közösséghez tartozhasson: ezért ismétli gesztusaikat, gyakorol ismert mesterségeket, talál rá formáikra (ki ne emlékezne örömére, mikor sikerül korongján megmintázni az első fazekat), ezért jegyzi be életének eseményeit egy naplóba, egy immár haszontalan nyelven, hiszen nem beszéli senki sem, és ő mégis életre kelti az írás által. Nekünk is, ahogyan a magányos Robinsonnak, a minden reggel fellobbanó és minden este elalvó tűzből, a napból származik életerőnk, fizikai és biológiai létünk. Ám van egy másik fényforrásunk is, amelyből nem az életerőt merítjük, hanem életünk minőségét, létünk lényegét, az emberi jelenlét kisugárzó erejét. Ennek a másik tűznek, a művészetnek köszönhető, hogy évezredek óta eltemetett világok a – a régészek keze által – a szemünk előtt nyernek új életet, és újra az emberi közösséghez szólhatnak. Az archeológus nem azért vállalja az ásatások fáradalmait és nehézségeit, hogy kapzsi kézzel kincseket kaparintson meg, hanem, hogy rábukkanjon őseink jeleire, emlékére. De ehhez az kell, hogy olyan emlékeket, jeleket hagyjanak maguk után, amelyeken keresztül jelenlétük érzékelhetővé válik. Egy nép, amely nem hagyott semmi nyomot, halott számunkra, és a neve csak azért maradt fenn, mint pl. Atlantisz népéé, mert még reménykedünk benne, hogy egy nap rábukkanunk maradványaira: fennmaradt töredékekre, melyek még roncsolt állapotukban is, legkisebb darabkájukkal, kontinenseken és korokon túl, az ember állandó és látható jelenlétéről tanúskodnak. És a csoda ebben van: elég az embernek egyetlen keze nyoma egy kődarabon, hogy az emberi értelem évezredekre megőrződjék benne. Ennek a jelhagyó gesztusnak az egyszerű, evidens, de épp ezért elementáris erejét érzem a Caffart Művészeti Egyesület közösségében. Ez a rendkívül heterogén, időnként ellenpontozónak tűnő csoport közös kiállítást kíván. De talán éppen ez a heterogenitás védi a közös modellt, amely kizárja mindenféle művészeti dogma eluralkodását. Az ellentétek kereszteződési pontjában élnek. Vas István gondolataival fogalmazva:
S ellentétek keresztezési pontja vagy magad is, aki ezt megtaláltad, te, (…) bíboros és eretnek, istenkereső világfi, utolsó skolasztikus és első forradalmár, a vallás és a tudomány, a dogmák és misztikák nagy összebékítője, ki őrizted a régit és az újat fellobbantottad.
Minden porcikámat átmelegítőnek érzem a Caffart csoport mai bemutatkozását is. A tíz alkotóművész sugárzó jelenlétének művészi erejét megérezve, a műalkotás üzenetét olvasva, a művész kezének munkájára ráérezve a művek szuggesztív hatalma révén utazást tehetünk az alkotók koponyájában. Az Érdi Városi Galériában Kéri Mihály meghívásának, valamint Sütő Róbert értő, szép rendezésének köszönhetően a tárlat minden alkotása eleven barázdává válik, aminek hatókörébe úgy lépünk be, ahogy a (bakelit-) lemezjátszó tűje fut a hanglemez barázdájában, és a mások által szerzett zene énekelni kezd bennünk, mintha magunk hívtuk volna életre. Bármilyen nagy is a különbség az itt kiállító művészek: Aknay János, Filp Csaba, Ferenc S. Apor, László János, Őry Annamária, Pap Gitta, Puha Ferenc, Rékasi Attila, Sütő Róbert és Török Ferenc alkotásai között, az emberi gondolat jelteremtő gesztusa, a kéz jelhagyó nyoma olyan erősen köt bennünket mindegyikükhöz, hogy egyik előtt sem állunk értetlenül. Pedig a művészet, a grafika, a festészet, a fényírás sajátos világ. Önálló törvényei, szabályai vannak – kifejezési eszközei is sajátosak. Megértése nem ördöngösség – de nem is feltétlenül magától értetődő. Azt mindenki elfogadja, hogy a zene nyelvének az ismeretéhez meg kell tanulni szabályait, „nyelvtanát”, pallérozott hallás kell hozzá. (Vagyis nem elég pusztán zongorázni tudni, szolfézs, kottaolvasási ismeret is kell hozzá.) Általában azonban azt hiszik, hogy a képzőművészet esetében más a helyzet, itt nincs szükség vizuális kultúrára, mert amit látok, azt szükségképpen természetesen értem is. Az egyszerű megpillantás, a téma vagy a tárgy felismerése és a valódi megértés között azonban nagy az eltérés – ennek az érzékeléséhez kifinomult látás kell, ahogyan kifinomult hallás kell a zenemű megértéséhez is. Mert a festészet sohasem egyenes közlés, mint egy matematikai tétel, egy filozófiai igazság, egy konkrét tett vagy egy üzleti levél. A művész nem egy egyszerű küldönc, aki egy határozott céllal közvetít egy határozott üzenetet. A művészet nem beszámoló a világ megismert tájairól, hanem cselekedet. Nem konyhakertészet, hanem expedíció. A művészet séta. Az alkotó művész pedig olykor magányos, olykor társas sétáló, akinek nincs mindig konkrét feladata, s épp ezért minden eszébe juthat, gondolatait szabadon engedheti a mindenség barangolására. A művészet tehát fecsegő séta. S ha figyelmesek vagyunk, ha körbesétáltatjuk szemünket az alkotásokon, egyértelművé válik: a legjobb képek éppen a „legcéltalanabb”, a legfecsegőbb művek. Amikor dr. Marczin István a Caffart Művészeti Egyesület alapító tagja megkérdezte, elvállalnám-e érdi kiállításuk megnyitását, lelkesebben mondtam igent, mint bármely felkérésre a közelmúltban. Végre valami igazán őszinte, vérpezsdítő dolog. Tiszteletreméltó kötődésnek és szolgálatnak érzem azt a munkát, amit Fehérváry Édával végeznek az egyesület gondozásában. Sorra nyílnak kiállításaik az alakulásuk óta eltel 3 évben Debrecenben, Csíkszeredán, Prágában, Marosvásárhelyen, Baján és Budapesten már többször, Sárospatakon, Kassán és Temerinben. Hogy Marczin István ilyen szenvedélyesen szervezi művészbarátai tárlatait, bajai alkotótelepeit, mindenképpen azt jelzi: tán mégis léteznek felénk művészek, tán mégis létezik felénk művészet. Mert ebben – bevallom – olykor elbizonytalanodom. Kortárs kiállítások nyílnak, kritikai koncepciók születnek hetente, melyek azonban nem mindig meggyőzőek. Mert én úgy gondolom, kép csak akkor lesz, festő csak akkor születik meg igazán, ha egy halandó ember magánélete részévé szeretné tenni őket. És engem és Őket éppen ez érdekli: a kiállítás progresszív rendezésén és a megnyitó szavak ünnepélyességén túl megtörténő aktus: ahogyan hóna alatt egy képpel kisurran valaki a galériából és otthon ülve, izgatottan, dideregve vagy boldogan a művészettel szembe akar ülni. Birtokolni akarja. Mondják, léteznek olyan természeti népek, akik olyan egyszerű nyelvet használnak, amelyben kizárólag a szavak által nem lehet mindent kifejezni. Szükség van testjelekre, mimikára is. Vagyis, ha besötétedik, nagy tüzet kell rakniuk, hogy lássák egymást, mert enélkül nem értik meg egymást. E mai napon is egy ilyen máglyát építettek nekünk. Ha a szó kevés annak kifejezésére, amit érzünk, amit mondani szeretnénk, a Caffart tüzet gyújt, amelynek fényében láthatóvá válik a szavak által „elmondhatatlan”, gesztusainknak szavakon túli összhangja.
