A kiállítást megnyitja: Hajdú Miklós filozófus
Hajdú Miklós kiállítás megnyitó szövege:
CAFFART-BAJA13
Tisztelt Közönségünk!
Csak nézünk ki a fejünkből. Olyan, mintha látnánk, pedig csak képek villannak. Szakadatlan sorban. Szinte bódulat. Mintha körhintán ülnél és a szédítő körzés párhuzamos csíkokban mutat minden körülötted lévőt. Vissza kell kapnod a tekinteted, hogy valami rögzültként látsszék. De, csak látszik annak, valami stabilnak, mert hiába, semmit sem tudsz mondani, megfogalmazni róla. A nyakad kéne kitekerned, hogy elkaphasd a pillanatot, ami örök. Ami időn és értelmezésen túli. Nem tehetsz róla, ez a két paradoxon a földre terít.
Hogyan lehet a pillanat örök? Elsőre egyszerűnek tűnik: a pillanat, mint egyszer volt és ismételhetetlen, önmagában örök. De, mi teszi egyszerivé és ismételhetetlenné? Honnan tudjuk, hogy egyszeri és ismételhetetlen?
Sehonnan. Nem tudjuk. Csak tudni véljük. Hisszük. Eszünkkel tudjuk, hogy a bizonyossághoz mindent – a múltat és jövőt is – ismernünk kellene. Bennünk van a – megengedő – belátás, hogy nincs és nem is lehet bizonyosság. Beismerjük korlátainkat. Mégis ragaszkodunk a vágyhoz. Az igaz, a kétségbevonhatatlan, az örök igazság vágyához.
Ami megoldásnak tűnik, a konvenció, a hagyomány mégsem válik azzá. Két okból. Egyrészt, mert a valóság egy olyan folyam, ami ugyan mederben folyik, sőt éppen a hagyomány által oda terelt, de akkor sem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, mert mindig más és más víz árad a „lábunkra”: érzékeinkre, tekintetünkre. Nem tehetünk róla, de nincs két azonos mozdulat, arról sem, hogy a látszatra tökéletes egyezések sem különbség nélküliek. De, a legfurcsább, hogy mi magunk sem vagyunk önmagunkkal tökéletesen azonosak. Nemcsak azért, mert biológiailag, a testünket alkotó sejtek halálának és születésének dinamikus folyamata vagyunk. Hanem azért is, mert az, amit lelkünknek érzünk, szellemünknek tudunk, sem más, mint folytonos ráépülés, re-akció a körülvevő világra, benne másokra és saját magunk megtapasztalt, kikerülhetetlen mássá levésére. Vagyis, mi magunk sem vagyunk más, mint folytonos önmagunkká levés.
Erre szokták mondani, hogy a világon csupán egy dolog változatlan: a változás. Minket, embereket ez éltet, de egyszersmind nyugtalanít is. Pedig ezt a nyugtalanságot mi hordozzuk, nem a világ. Csupán az értelmezésünk. És nem szabadulhatunk tőle másképp, mint ennek felismerésével és elfogadásával. Azzal, hogy tudatossá tesszük a bizonyosság, a kétségbevonhatatlanság, a változatlanság relativitását.
De, az elvont gondolatok világából forduljunk vissza a hétköznapi valóságba!
Ott tartottunk, hogy a bizonyossághoz mindent – a múltat és jövőt is – ismernünk kellene. Ismerni, tudni, kicsit mesterkéltebben: elsajátítani. Azaz a sajátunkká tenni, birtokolni. Mindazt, mi rajtunk kívül van, belsőnkbe „szippantani”, részünkké tenni. Az előbb láttuk, hogy ebben mi gátol. A feladat irdatlan nagysága mellett az én-nek nevezett terünk szinte láthatatlan pontszerűsége. Amely utóbbinak, mintegy közepén csücsülve megfordul e viszony. Mintha a világ belőlünk áramlana ki, mintha csupán értünk lenne. Az a szembesülés, mely e hitünkben megingat kijózanító. Mégsem úgy működnek a dolgok, ahogy hittük. Mégsem teljesülnek a vágyaink. Nem lehetünk boldogok.
Innen két út nyílik. Az első a csüggedésé, a feladásé és benne az önfelejtésé. A kijózanodás után nem azonnal választják, vagy inkább esnek bele azok, akik erre indulnak. Van még néhány fellángoló kísérlet, kapaszkodnak, mint villamoson a lengő fogantyúba, mielőtt végül marad a rutin, a mindennapok túlélése. És a vigasz, hogy mindez elviselhetővé szelídül, ha nem gondolunk rá. Igen, az önfelejtésben a valamikor volt, vagy legalább vágyott énünk utolsó pislákolása az önfelmentésünk. Az, hogy tudunk arról, hogy mégsem leszünk azzá, akivé válni szerettünk volna. Az, hogy elfogadjuk, hogy mások, a „mindenki” életét éljük. Az, hogy a világ elsajátításából, birtokba vételéből nem marad más, csak a dolgok birtoklása. Az, ahogyan a dolgok birtokává tesszük magunkat. Ez olyan fájdalmas, hogy nem is lehet másképp elviselni, csak gondolkodás nélkül. Gondolattalansággal. Ez az út a megtörtségé, a beletörődésé.
A másik út a keresésé. Jó, rendben van: mégsem úgy működnek a dolgok, ahogy hittük, mégsem teljesülnek a vágyaink, nem lehetünk boldogok. De, megadatik felismerni, hogy hit, vágy és boldogság, mind készen kapott, ránk hagyományozott recept. Az, hogy ezen örökség medréből, a csúszós parttal is dacolva, kikecmeregve feltárulhat egy másik világ, amely épp azzal különbözik az előzőtől, hogy mi teremtjük és nem ő minket és hogy ezzel beköltözhetünk a bizonyosság, az ismételhetetlenség – akár a pillanatokban is megnyilvánuló – örökkévalóságába. Annak tudatában, hogy örökkévalóságunk gondolata annak tényleges tartamában egy pillanatnyi sincs talán…
Ültünk a hosszú asztalnál a bajai művésztelep utolsó estjén. Eltöltekeztünk már, megadtuk a testnek bőven, mit vacsorára kíván. Mécsesek fénye játszott az arcokon. Elmondtuk már történeteinket. Fülünkben visszhangzott az ízes széki szó, az elnyújtott hangzású spanyol dallam, a délvidék bölcsessége és Pista motyogása. A levegőben Baja illata. Csend lett. Hosszú, de nem zavarba ejtő. Mosolygó, egymás szemébe rebbenés nélkül néző.
Abban a csendben ki nem mondott szavakat próbáltam ma mondatokba fogni. Akkor, ott megöleltük egymást.
Engedjék meg, hogy Weöres Sándor soraival zárjam gondolataimat:
„Asztal és nem asztal, hosszú és rövid, jó és rossz, örök és mulandó – A kettős Nevezhetők tökéletesen vezetik az embert. És aki túllát rajtuk: megpillantja a Nevezhetetlent.
Ahogy a nappal és éjszaka feleződik a földgolyó körül, a nevezhető kettősségek éppúgy feleződnek a különlévő lélek körül. Az alvásban, halálban és elmélyülésben nincs nappal és éjszaka, és ahol megszűnik a különlét, ott megszűnnek a nevezhető kettősségek is.”
(Weöres Sándor: Nevezhetők és nevezhetetlen / A teljesség felé)
Hölgyeim és Uraim!
Művészeink e képeket adták Önöknek ölelésül. Fogadják nyílt szívvel, szeretettel!
