Ültem a parton és néztem, ahogy a fodrozódó vízen tükröződő napsugarak sárgán villódzva törnek meg egy sörösüveg zöldjén. Kávé ide, kávé oda, az ebéd utáni órán barátaim beszélgetése inkább duruzsolás volt és egyre inkább húzott magához a szunyókálásba zuhanás vágya. Hiába lökött volna álomba az arcomat melengető napsütés, a felismerés, a meghökkenés, hogy ilyet még sohasem láttam, nem engedett elmerülni. A zöld üvegen áttörő ragyogó sárga hullámok ébresztettek rá, hogy mi mindent láthatnánk, ha lenne hozzá szemünk. És persze tovább gondoltam: mennyi mindent érezhetnénk, ha lenne hozzá szívünk. És mennyi mindent érthetnénk, ha lenne hozzá eszünk. De, hiszen van szemünk, van szívünk és van eszünk is! – mondhatnánk, de akkor mi hiányzik mégis a teljesség megtapasztalásához? Egyáltalán: kell az nekünk? Hisz elvagyunk a részekkel, enni, inni, dolgozni és beszélni tudunk a ragyogó sárga hullámok felfedezése nélkül is. Még egyetemista voltam, amikor azt játszottam a buszon, iskolába menet, hogy a megállókba érve lefotóztam a szememmel a várakozókat, majd szememet becsukva megpróbáltam kitalálni, kinek milyen a sorsa, milyen öröm érte vagy kitől, milyen bánat sújtja. De imádtam a várost is, amelyik mindig más és más arcát mutatta. A templom volt a kedvencem: hol ködben, máskor zuhogó esőben, télen a naptól szikrázó hóban csodáltam sziluettjét. Sose felejtem, mikor az előtte terpeszkedő folyó fölött, de csak a folyó fölött tollpihe záporként szakadt le a hó az égből. Még csak kamasz voltam, amikor moziban láttam az Eper és vér című filmet, de máig őrzöm az emlékét, mert ott keseredett meg először a lelkem az emberi kiszolgáltatottságtól és megaláztatástól. De máig furdal a lelkiismeret, hogy miért hagytam abba a 6-8 éves gyerekeimnek elmondott filozófus meséimet anyagról, szellemről, lélekről pedig sokáig kérleltek, hogy folytassam még. És mekkora meglepetés volt egy nyári délutánon, amikor a kertben olvasás közben pihenésképpen leheveredtem a fűbe és a sűrű szálacskák közt felfedeztem egy soha nem gondolt mikro-világot parányi bogárkákkal, pókokkal és hálóikkal. Sorolhatnám még napestig a világra való csodálkozásom történeteit. De beszéljünk a máról, beszéljünk a mostról. Mintha lehajolnánk a fűhöz és óvatosan széthajtva a szálakat próbáljuk feltárni e képek és rajtuk keresztül alkotóik világát. Ismerem őket, csaknem mindannyiukat. A Caffart Képzőművészeti Egyesület első bajai alkotótáborának művészeivel borozós esteken osztottuk meg magunkat egymással. Barátokká lettünk. Meg- és felismertük egymásban magunkat. Ha ugyan nem egyformák, de voltaképp egyek vagyunk, mégis mi az, ami bennük más, bennük – nem szégyen ránk nézve – több? Ez a többlet az érintésben van. Az érintésre való képességben. Azt is mondhatnánk, hogy a világ maga érintés. Érintések – olykor rendszertelen – rendszere. Nem a szabályosság, az előre láthatóság, vagyis nem a rend-szerűség a fontos benne, sőt! Hiszen mindez eltereli a figyelmet az egyediségről, a mindig másságról, az ismételhetetlenségről. Akkor érintés helyett csak érintkezésről beszélhetnénk. Az érintés tudatos, átlelkesített még akkor is, ha fizikai tárgyak, például vizek találkozásáról, vagy egy parthoz kötött kitűző hajóról van szó. Mert antropomorf, s ezért lélekkel teli a világ. Lelke van benne mindennek. Ha nem így lenne, nem is lenne értelme. Az értelemnek sem lenne értelme e lélek, az öröm és a szépség érzete, az önmaga létére rácsodálkozás képessége nélkül. Az érintés nem csak tapintás, hanem tekintet vagy szó, vagy a megértés jele és kifejezése, az érzelem is. Ha érintés a világ, akkor itt van körülöttünk és itt van bennünk. Csak ki kell bontanunk. Hagynunk kell, hogy felfedje magát. De tennünk kell ehhez a létfelejtés, vagyis a lélekvesztés elfedő mechanizmusai, a rutin, a bezárkózás és a belőle következő érzéketlenség, az önfelejtés és a világra vakság ellen. Semmi másra nincs szükségünk, mint hagyni megmutatkozni a tárgyat. Mindent, ami rajtunk kívül van és mindent, ami bennünk van, vagyis mindazt, ami voltunk. Hiszen a múltunk is csak egy tárgy. Rajtunk kívüli, a jelenünktől már független, megváltozhatatlan adottság. Ez idő nélkül nem megy. A robogó vonatból érinthetetlen a levelek érdessége, szagolhatatlan az eső áztatta avarból gőzölgő pára, láthatatlan a lányok csípőjének ringása. Ezt az időt nem lehet rászánni, nem lehet máshonnan elvenni, mert nem mérhető, nem tervezhető az érintéshez jutás, a világ, jelenségeiben való feltárulása. És, ha megérthettük idővel a hátúszás vagy egy szerepmentes mozdulat időtlenségét, netán a vadászsólyom lelkét, akkor már csak egy dolog van hátra: az érintettségünket átadni, s vele átölelni a világot, s benne magunkat, ahogy ezt az idén nyáron itt, Baján tették a Caffart alkotói. Szabó Lőrinccel szólva: S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszünik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete. Kérem, hagyják, hogy megérintsék önöket az alkotások!
Ültem a parton és néztem, ahogy a fodrozódó vízen tükröződő napsugarak sárgán villódzva törnek meg egy sörösüveg zöldjén. Kávé ide, kávé oda, az ebéd utáni órán barátaim beszélgetése inkább duruzsolás volt és egyre inkább húzott magához a szunyókálásba zuhanás vágya. Hiába lökött volna álomba az arcomat melengető napsütés, a felismerés, a meghökkenés, hogy ilyet még sohasem láttam, nem engedett elmerülni. A zöld üvegen áttörő ragyogó sárga hullámok ébresztettek rá, hogy mi mindent láthatnánk, ha lenne hozzá szemünk. És persze tovább gondoltam: mennyi mindent érezhetnénk, ha lenne hozzá szívünk. És mennyi mindent érthetnénk, ha lenne hozzá eszünk.
De, hiszen van szemünk, van szívünk és van eszünk is! – mondhatnánk, de akkor mi hiányzik mégis a teljesség megtapasztalásához? Egyáltalán: kell az nekünk? Hisz elvagyunk a részekkel, enni, inni, dolgozni és beszélni tudunk a ragyogó sárga hullámok felfedezése nélkül is.
Még egyetemista voltam, amikor azt játszottam a buszon, iskolába menet, hogy a megállókba érve lefotóztam a szememmel a várakozókat, majd szememet becsukva megpróbáltam kitalálni, kinek milyen a sorsa, milyen öröm érte vagy kitől, milyen bánat sújtja. De imádtam a várost is, amelyik mindig más és más arcát mutatta. A templom volt a kedvencem: hol ködben, máskor zuhogó esőben, télen a naptól szikrázó hóban csodáltam sziluettjét. Sose felejtem, mikor az előtte terpeszkedő folyó fölött, de csak a folyó fölött tollpihe záporként szakadt le a hó az égből.
Még csak kamasz voltam, amikor moziban láttam az Eper és vér című filmet, de máig őrzöm az emlékét, mert ott keseredett meg először a lelkem az emberi kiszolgáltatottságtól és megaláztatástól.
De máig furdal a lelkiismeret, hogy miért hagytam abba a 6-8 éves gyerekeimnek elmondott filozófus meséimet anyagról, szellemről, lélekről pedig sokáig kérleltek, hogy folytassam még.
És mekkora meglepetés volt egy nyári délutánon, amikor a kertben olvasás közben pihenésképpen leheveredtem a fűbe és a sűrű szálacskák közt felfedeztem egy soha nem gondolt mikro-világot parányi bogárkákkal, pókokkal és hálóikkal.
Sorolhatnám még napestig a világra való csodálkozásom történeteit. De beszéljünk a máról, beszéljünk a mostról. Mintha lehajolnánk a fűhöz és óvatosan széthajtva a szálakat próbáljuk feltárni e képek és rajtuk keresztül alkotóik világát. Ismerem őket, csaknem mindannyiukat. A Caffart Képzőművészeti Egyesület első bajai alkotótáborának művészeivel borozós esteken osztottuk meg magunkat egymással. Barátokká lettünk. Meg- és felismertük egymásban magunkat. Ha ugyan nem egyformák, de voltaképp egyek vagyunk, mégis mi az, ami bennük más, bennük – nem szégyen ránk nézve – több?
Ez a többlet az érintésben van. Az érintésre való képességben. Azt is mondhatnánk, hogy a világ maga érintés. Érintések – olykor rendszertelen – rendszere. Nem a szabályosság, az előre láthatóság, vagyis nem a rend-szerűség a fontos benne, sőt! Hiszen mindez eltereli a figyelmet az egyediségről, a mindig másságról, az ismételhetetlenségről. Akkor érintés helyett csak érintkezésről beszélhetnénk.
Az érintés tudatos, átlelkesített még akkor is, ha fizikai tárgyak, például vizek találkozásáról, vagy egy parthoz kötött kitűző hajóról van szó. Mert antropomorf, s ezért lélekkel teli a világ. Lelke van benne mindennek. Ha nem így lenne, nem is lenne értelme. Az értelemnek sem lenne értelme e lélek, az öröm és a szépség érzete, az önmaga létére rácsodálkozás képessége nélkül.
Az érintés nem csak tapintás, hanem tekintet vagy szó, vagy a megértés jele és kifejezése, az érzelem is. Ha érintés a világ, akkor itt van körülöttünk és itt van bennünk. Csak ki kell bontanunk. Hagynunk kell, hogy felfedje magát. De tennünk kell ehhez a létfelejtés, vagyis a lélekvesztés elfedő mechanizmusai, a rutin, a bezárkózás és a belőle következő érzéketlenség, az önfelejtés és a világra vakság ellen. Semmi másra nincs szükségünk, mint hagyni megmutatkozni a tárgyat.
Mindent, ami rajtunk kívül van és mindent, ami bennünk van, vagyis mindazt, ami voltunk. Hiszen a múltunk is csak egy tárgy. Rajtunk kívüli, a jelenünktől már független, megváltozhatatlan adottság.
Ez idő nélkül nem megy. A robogó vonatból érinthetetlen a levelek érdessége, szagolhatatlan az eső áztatta avarból gőzölgő pára, láthatatlan a lányok csípőjének ringása. Ezt az időt nem lehet rászánni, nem lehet máshonnan elvenni, mert nem mérhető, nem tervezhető az érintéshez jutás, a világ, jelenségeiben való feltárulása. És, ha megérthettük idővel a hátúszás vagy egy szerepmentes mozdulat időtlenségét, netán a vadászsólyom lelkét, akkor már csak egy dolog van hátra: az érintettségünket átadni, s vele átölelni a világot, s benne magunkat, ahogy ezt az idén nyáron itt, Baján tették a Caffart alkotói.
Szabó Lőrinccel szólva:
S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszünik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete.
Kérem, hagyják, hogy megérintsék önöket az alkotások!
