Caffart Képzőművészeti Egyesület kiállítása 2011. november 12. DEOEC Élettudományi Galéria A minap a buszon utaztam és két fiatal fiú beszélgetésére lettem figyelmes. Az élet értelmét kutatva társalogtak, mit sem törődve a körülöttük hömpölygő emberáradattal. Elmélyülten adták-vették a szót, egyre beljebb és közelebb kerülve az emberi lét valódi kérdéseihez. Ez a külvilágról megfeledkező társalgás is jelzi, milyen fontos és mindenki számára legalább egyszer, de igen sokszor többször is, sőt állandóan a fejünkben motoszkáló kérdés ez. Miért is élünk, van-e célja az életünknek? A látszatvilágból a szamszárából való szabadulást régi technikák írják le, tikos társaságok őrizték, tanítók adták tovább, keveseknek. Nem kell a mindenáron való megváltást keresni, nem kell messzire utazni, nem kell tudós társaságokba befurakodni. Kell viszont sokszor és mélyen befelé nézni, járni-kelni rejtett utakon, a mindenhol jelen levő bizakodást meglátni. Ha keresni kezdesz, akkor mindig valamilyen úton indulsz el, ha elindulsz, akkor valamerre tartani kell, ha valamerre haladsz akkor a módszert a technikát is meg kell tanulni. A képek készítése ilyen út, a festés technikája a szerszám, a nyugvópont pedig a végső lényeg, először önmagad, majd a létező világ megismerése. A helyszín, ahol ez a kiállítás is nyílik Élettudományi Galéria már nevével is üzen számomra. Nomen est omen. Hiszen az élet tudománya, számomra mi más is lehetne, mint a művészet. A régi korokra visszatekintve jól kirajzolódik az a tendencia, hogy a világ megismerését mindig valamilyen tudomány, művészet filozófia vezette. Ez az élenjáró terület a reneszánsz idején ereje teljében lévő a festészet volt új eretnek gondolataival, szokatlan látásmódjával. Gondoljunk csak azokra a polihisztorokra, akik festészeti, anatómiai, sebészi, szobrászati, építészeti, hadmérnöki, filozófiai munkásságuk réven termékenyítőleg hatottak a kor (és az utókor) szellemi életére. A valóság megragadásának, és leképzésének és ezáltal való megismerésének pontos és bárki által ellenőrízhető módszerét dolgozták ki: képeket festettek. Képeket a perspektíva törvényei szerint. Ezen túlmenően olyan valóság részleteket mutattak föl amely sűrítetten magában hordozta minden hasonló dolog lényegiségét, szellemi auráját. A szín segít, a rajz támogat, a vászon előrevisz. Az évszázadok során, a hangsúly fokozatosan eltolódott a tudomány, és korunkban a folozófia felé. Az intuíció, a transzcendens, lassan kiszorult a közgondolkodásból, helyét a száraz ráció vette át. A képalkotás vágya és befogadása azonban végig megmaradt a szellem, a lélek árnyalatait meglátó emberek számára igaz forrásként. A képalkotás útkeresés. Képeket nézni: azonosulás, értelmezni: gondolatcsere, beszélni róla: közösség. Ebben segít az alkotó: gondolati közösséget teremt olyan emberek között is akik távol vannak egymástól, mindenféle módon. Szilágyi Domokos a költő feladatáról ír, de ez minden művészre érvényes hitvallás is: A költő mit is tehet? Teleírhatja csillagokkal a mennyboltot, míg alusznak a csillagászok. Teleírhatja rózsákkal a kertet, Míg alszik a május. Teleírhatja napfénnyel a strandot, Míg alszik a napfény. Ó, százegyszer is kifoghat a késedelmeskedőn! Teleírhatja reménységgel a szállongó időt, míg alusznak az emberek. Nyújts kezet a lejjebb és feljebb lévő, kerengő ideáknak. Bennük elidőzve megtalálhatod mindennapi betevő túlélőcsomagodat Fontos lépéseid előtt gondolj arra, mit hallasz kevés magányos pillanatodban, mikor az erkélyen nézelődve lepillantasz a kismamák, söröző apukák, kutyasétáltatók, gördeszkás fiúk seregére. Keress új válaszokat! Jó kérdéseket feltenni nehéz, nehéz a rengeteg választ megfejteni, és közülük elhagyni mindazt ami a legfontosabbnak látszik. Mert mindig a látszólag lényegtelenben van a mag, az a virág. „…ami van, széthull darabokra.” Mert ebben a széthulló világban nem a tudomány az ami az emberi lelkekhez szólhat, csakis a művészet. Aki képeket alkot, az nem csak magának készíti ezeket, másokhoz is szólni akar, mindenki a saját nyelvén. Nehéz azonban felvenni a versenyt a televízió, az internet mindent elsöprő képáradatával, önkényével. Talán nem is kell, hiszen önmagát olthatja ki a nagyszámú inger, úrrá lesz sokakon az elfásultság. Azonban mégiscsak kell őszintén beszélni, festeni, vállalni a sebezhetőséget is, mert csak ilyen alapállásból lehet hitelesen bármiről is beszélni. Voltaire a pusztító 1755-ös Lisszaboni földrengés ellen is tiltakozott jelezvén, hogy az önkénybe, még a természetébe is, csak belepusztulni szabad, nem belenyugodni. A munka, család, társadalom terhei alá engedelmesen odagörnyedő ember végképp el ne felejtse, hogy természetes testtartása az egyenes gerinc és az emelt fő. A gondolati közösség nagyon fontos a mi alkotóközösségünk számára is. Nyaranta mindenki összegyűlik a művésztelepeinken, és ekkor olyan eszmecserék folynak, amelyek ellátnak mindenkit egy évre való baráti, gondolati hajtóanyaggal. Budapest, Szentendre, Szigetszentmiklós, Debrecen, Csíkszereda, Székelyudvarhely ezek a városok, amelyekben élnek a barátaim, de hiába a nagy távolság, mégis eleven az a kötelék mely már három éve összetart bennünket. Hadd soroljam föl a tagokat: Aknay János, Filp Csaba, Ferenc S. Apor, Őry Annmária, Pap Gitta, Puha Ferenc, Rékasi Attila, Sütő Róbert, Török Ferenc, László János 2009-ben alakult meg az egyesület, és azóta tíz kiállítást tudhatunk magunk mögött. Ezt a mostanit szeretettel ajánlom mindenkinek, hátha a közös élmény közelebb hoz bennünket egymáshoz.
Caffart Képzőművészeti Egyesület kiállítása
2011. november 12.
DEOEC Élettudományi Galéria
A minap a buszon utaztam és két fiatal fiú beszélgetésére lettem figyelmes. Az élet értelmét kutatva társalogtak, mit sem törődve a körülöttük hömpölygő emberáradattal. Elmélyülten adták-vették a szót, egyre beljebb és közelebb kerülve az emberi lét valódi kérdéseihez. Ez a külvilágról megfeledkező társalgás is jelzi, milyen fontos és mindenki számára legalább egyszer, de igen sokszor többször is, sőt állandóan a fejünkben motoszkáló kérdés ez. Miért is élünk, van-e célja az életünknek? A látszatvilágból a szamszárából való szabadulást régi technikák írják le, tikos társaságok őrizték, tanítók adták tovább, keveseknek. Nem kell a mindenáron való megváltást keresni, nem kell messzire utazni, nem kell tudós társaságokba befurakodni. Kell viszont sokszor és mélyen befelé nézni, járni-kelni rejtett utakon, a mindenhol jelen levő bizakodást meglátni. Ha keresni kezdesz, akkor mindig valamilyen úton indulsz el, ha elindulsz, akkor valamerre tartani kell, ha valamerre haladsz akkor a módszert a technikát is meg kell tanulni. A képek készítése ilyen út, a festés technikája a szerszám, a nyugvópont pedig a végső lényeg, először önmagad, majd a létező világ megismerése.
A helyszín, ahol ez a kiállítás is nyílik Élettudományi Galéria már nevével is üzen számomra. Nomen est omen. Hiszen az élet tudománya, számomra mi más is lehetne, mint a művészet. A régi korokra visszatekintve jól kirajzolódik az a tendencia, hogy a világ megismerését mindig valamilyen tudomány, művészet filozófia vezette. Ez az élenjáró terület a reneszánsz idején ereje teljében lévő a festészet volt új eretnek gondolataival, szokatlan látásmódjával. Gondoljunk csak azokra a polihisztorokra, akik festészeti, anatómiai, sebészi, szobrászati, építészeti, hadmérnöki, filozófiai munkásságuk réven termékenyítőleg hatottak a kor (és az utókor) szellemi életére. A valóság megragadásának, és leképzésének és ezáltal való megismerésének pontos és bárki által ellenőrízhető módszerét dolgozták ki: képeket festettek. Képeket a perspektíva törvényei szerint. Ezen túlmenően olyan valóság részleteket mutattak föl amely sűrítetten magában hordozta minden hasonló dolog lényegiségét, szellemi auráját. A szín segít, a rajz támogat, a vászon előrevisz. Az évszázadok során, a hangsúly fokozatosan eltolódott a tudomány, és korunkban a folozófia felé. Az intuíció, a transzcendens, lassan kiszorult a közgondolkodásból, helyét a száraz ráció vette át. A képalkotás vágya és befogadása azonban végig megmaradt a szellem, a lélek árnyalatait meglátó emberek számára igaz forrásként. A képalkotás útkeresés. Képeket nézni: azonosulás, értelmezni: gondolatcsere, beszélni róla: közösség. Ebben segít az alkotó: gondolati közösséget teremt olyan emberek között is akik távol vannak egymástól, mindenféle módon. Szilágyi Domokos a költő feladatáról ír, de ez minden művészre érvényes hitvallás is:
A költő mit is tehet?
Teleírhatja csillagokkal
a mennyboltot,
míg alusznak a csillagászok.
Teleírhatja rózsákkal a kertet,
Míg alszik a május.
Teleírhatja napfénnyel a strandot,
Míg alszik a napfény.
Ó, százegyszer is kifoghat
a késedelmeskedőn!
Teleírhatja reménységgel a szállongó időt,
míg alusznak az emberek.
Nyújts kezet a lejjebb és feljebb lévő, kerengő ideáknak. Bennük elidőzve megtalálhatod mindennapi betevő túlélőcsomagodat Fontos lépéseid előtt gondolj arra, mit hallasz kevés magányos pillanatodban, mikor az erkélyen nézelődve lepillantasz a kismamák, söröző apukák, kutyasétáltatók, gördeszkás fiúk seregére. Keress új válaszokat! Jó kérdéseket feltenni nehéz, nehéz a rengeteg választ megfejteni, és közülük elhagyni mindazt ami a legfontosabbnak látszik. Mert mindig a látszólag lényegtelenben van a mag, az a virág. „…ami van, széthull darabokra.” Mert ebben a széthulló világban nem a tudomány az ami az emberi lelkekhez szólhat, csakis a művészet. Aki képeket alkot, az nem csak magának készíti ezeket, másokhoz is szólni akar, mindenki a saját nyelvén. Nehéz azonban felvenni a versenyt a televízió, az internet mindent elsöprő képáradatával, önkényével. Talán nem is kell, hiszen önmagát olthatja ki a nagyszámú inger, úrrá lesz sokakon az elfásultság. Azonban mégiscsak kell őszintén beszélni, festeni, vállalni a sebezhetőséget is, mert csak ilyen alapállásból lehet hitelesen bármiről is beszélni. Voltaire a pusztító 1755-ös Lisszaboni földrengés ellen is tiltakozott jelezvén, hogy az önkénybe, még a természetébe is, csak belepusztulni szabad, nem belenyugodni. A munka, család, társadalom terhei alá engedelmesen odagörnyedő ember végképp el ne felejtse, hogy természetes testtartása az egyenes gerinc és az emelt fő.
A gondolati közösség nagyon fontos a mi alkotóközösségünk számára is. Nyaranta mindenki összegyűlik a művésztelepeinken, és ekkor olyan eszmecserék folynak, amelyek ellátnak mindenkit egy évre való baráti, gondolati hajtóanyaggal. Budapest, Szentendre, Szigetszentmiklós, Debrecen, Csíkszereda, Székelyudvarhely ezek a városok, amelyekben élnek a barátaim, de hiába a nagy távolság, mégis eleven az a kötelék mely már három éve összetart bennünket.
Hadd soroljam föl a tagokat:
Aknay János, Filp Csaba, Ferenc S. Apor, Őry Annmária, Pap Gitta, Puha Ferenc, Rékasi Attila, Sütő Róbert, Török Ferenc, László János
2009-ben alakult meg az egyesület, és azóta tíz kiállítást tudhatunk magunk mögött. Ezt a mostanit szeretettel ajánlom mindenkinek, hátha a közös élmény közelebb hoz bennünket egymáshoz.
Képek a megnyitóról
Fotó: Rékasi Attila
Megnyitó: 2011. november 12-én, (szombat) 15 órakor az Élettudományi Galériában
Megnyitja: László János grafikusmûvész
Közremûködik: Zõdi Anita és Bolykó Judit hegedûduója
A kiállítás megtekinthetõ: 2011. november 12-25-ig, naponta 8-20 óráig Cím: Debrecen, Egyetem tér 1. (Tudományegyetem és Botanikus kert között)
