2010. február 11.-2010. február 24.
Egy szép téli estén, mikor a felhőtlen égen, a mélykék kupolán az elképesztően gyönyörű csillagok oly élénken vibráltak, hogy ragyogó fényük rózsaszín hártyáként vonta be az amúgy ropogósan friss, hóval fedett tájat – váratlanul megcsörrent a mobilom. Mindez másfél napja történt. Hogy, hogynem éppen Arisztotelészt olvastam. Az ismerős hang közölte, hogy másfél nap múlva lesz egy kiállítás. Igen, feleltem, én is kaptam meghívót. Nem részletezem az elmúlt pár óra történéseit, csak annyit mondanék, az élet nagy rendező a maga módján, az összefüggések rejtett láncolata szerint semmi sem történik véletlenül, de ha kell, és ha van rá másfél órájuk, készséggel levezetem Arisztotelészből, miért én állok most itt. Jó, nem teszem. De azóta kering bennem egy vicc, nem is tudom, miért, mert én nem szoktam viccet mesélni, de ha mondják is, hamar elfelejtem, ám ez most valamiért itt van, talán a hideg miatt, talán azért, mert oly talányosan fejezi ki, hogy a többel kevesebb lesz-e, vagy a kevesebbel több, elmondom: Jean, fázom, hány fok van idebenn? 16. És kint? 6 fok, uram. Eressze be azt a 6-ot is!
Így látom fölvillanni Aknay János fecskéjét, aki a tél után visszatér hozzánk, és keresi a helyét, a fészkét, a holdképű, kétarcú angyalait, amelyek lehet, hogy az én vibráló csillagaim közt maradtak a fagyos éjszakában, és senki sem hívja föl őket, vagy keresi a szentendrei házat, mely Aknay másik két képén lecsupaszítva, mintegy vázlatként, a kiegyensúlyozástól szinte aládúcoltan áll előttünk. Nem lepődnék meg, ha annyi érzékcsalódás után egy angyalt sem találna köztünk, és simán nekirepülne Őry Annamária valamelyik ablakának. Amelyek bizony résnyire sincsenek nyitva a világra, nem látunk túl rajtuk, csak sejtéseink lehetnek, hogy kint is van valami, ami inkább borzasztó, sötét és hideg, jobb a biztonságos szobában. Vagy ha nem is a szobában, akkor egy matracon a vízben, Pap Gitta gnómszerű lényei között, akik időnként már bele sem férnek a képbe, csak a lábuk, vagy valamely más részletük, persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy álcahálót dobunk azokra, akik még azt hiszik, egyben vannak, rendben vannak. Pedig már késő, hiába fordul egymással szembe Puha Ferenc két sarkos, egymásnak felelő pozitív-negatív alakja, kék folyamként kanyarog köztük a vita, de nem tudják eldönteni, hogy egyáltalán ők maguk egybetarozók-e még, vagy örökre úgy maradnak, az egész két feleként, ami bizony borzasztó tragédia. Nincs is ennél megrendítőbb, mint a saját felemtől elváltan, kettészakítottként élni, akkor talán már jobb volna egyben meghalni egy vérrel rajzolt céltábla szélén, ahogyan azt Rékasi Attila dokumentálta, hogy aztán arctalan, görnyedt szellemként támadjunk föl egy piros és zöld gólyaláb között, s találjunk magunknak menedéket Sütő Róbert magányos magtárának valamelyik tornyában. E szelíd és békés toronyvilágból, bár mindenhonnan mást mutat, visszavágyunk az élet sűrűjébe, Török Ferenc kavargó, érzéki világába, hogy annyi meg annyi áttetsző alak közül megkapjuk a teljes női testet, amit piros erővonalak, mintegy a vágy szalagjai díszítenek. Holott elég volna csak azt a titokzatos zsinórt eltépnünk, mely László János grafikáján a mélységes beteljesülés felé mutat, az örvénybe, a forró és nedves univerzumba, de csacsik vagyunk, belga csipkék a világ terített asztalán, és nem értjük az okos tevék szent beszédét. Éhen is maradunk az asztalnál, holott igen ízlésesen fölszeletelte azt nekünk Filp Csaba. Aminek azért örülünk, mer a vendégek legalább nem a két szék közé esnek. Ha egyáltalán megérkeznek, mert igen elégedetten feszítenek Ferencz S. Apor képén, érdemjelekkel, nagy bajusszal, karbafont önelégültséggel, hogy a jelen iróniája sem tudja kirángatni őket a boldog békeidőkből. Abból az időből, melyet Aknay fecskéje még mindig csapongva keres, keres, keres.
Papp András író
